Tegnap megsértődött megint valaki rám, pedig csupán azért szóltam, hogy jobb legyen neki. Anyósomról van szó, ...aki olvassa a blogomat régóta, de végül is nem is ez a lényeg, hanem tudom, már érzem magamon, ebben a kérdésben sokat változtam. Elfogadóbb, nem jó szó, mert azért nem fogadom el, csak valahogy nem tulajdonítok neki jelentőséget, nem érdekel, nem foglalkozok vele, csak keveset, mások életével. Hiszen rájöttem minden ember más és más...nekem sem jogom, sem előnyöm nincs abból, hogy megmondom a SZÁMOMRA fontos tutit. :-) Így a családban, mindenhol elfogadtam, ki milyen és ahhoz alkalmazkodom. De van néha..mikor kibuggyan belőlem valami, és talán nem azért, hogy nekem más legyen, hanem hogy magának jobb legyen.
Apósom kezelésen kórházban van, anyósom meg két, három naponta bemegy hozzá. Nem is ez a lényeg, mert azért ez nem ilyen fekete fehér...inkább ami miatt kiakadtam tegnap, az a folyamatos negatívság. Lejön, leül, és végig, jaj de elfáradtam, megyek is lefekszem, és mennyire fáj ez meg az, és ő ki van borulva...végig csak ilyen mondatok, amikor kipattant belőlem. -Mama mostanában mindig fáradt..de persze gyorsan hozzátettem, megértem őt, csak a sok negatív dolog is ebből jön. Álljon hozzá pozitívan a dolgokhoz, legalábbis próbálja meg. Ha nem piheni ki magát a délutáni és az éjszakai alvásban találjon ki valami más pihentetőt. 67 éves nem fiatal, de azért az álló képessége nulla. És ezt nem azért írom mert nem szeretem őt. Hiszen mellette nagyon sok jó tulajdonsága is van, segítőkész, gyönyörűen varr, köt, horgol. Varrással keres egy kis plusz pénzt is. Csak azt látom nem jó neki sem így.
Azon már túltettem magam, hogy azt várjam, legyen kicsit számomra jobb nagymama, hiszen gondolom neki ennyi is elég. Elfogadtam ezt így, nem szeretném megváltoztatni. Persze a legjobban az nem tetszett anyósomnak, hogy azt mondtam neki, hogy sajnos, hiába is, szeretnéd, hogy felmenjenek az unokák, vagy a család többi tagja, az állandó negatív hozzá állás kihat erre. Csenge van, hogy hetekig nem megy fel, pedig én küldöm, akkor mama lejön, és a szokásos mondata, -lejöttem két percre, megnézni benneteket, majd éppen mesélne valaki valamit, veszi a kabátját, és a kilincset fogva hadarjuk el a mondandónkat. Megszoktuk már..de pl ma délután is, Csenge egy órát lóg a levegőben, kivel legyen. Ha szólok lejön anyósom hozzá, de látszik délutáni alvását zavartam meg ezzel. akkor meg bűntudatom van.
Fontos mondat volt még tegnap, hogy az ember hullám völgyben van sokszor Igaza van, hiszen élénken emlékszem az én múltkori hullám völgyemre, de azért abban van egy felszálló ág is. Nála nincs mostanában, lehet nincs igénye már rá? Nem akarom én megváltoztatni őt, sőt...
Csak furcsa, hogy minden adott lenne, egy boldog nyugdíjas életre, hat unoka, két gyermek, nagy család, férj..és akkor mindig a múlt egy egy rossz pillanata eluralkodik rajta...És úgy él,élnek, mintha magányos lenne, lennének. Mert ő nem tud megfelelni senkinek, ez mekkora hülyeség, magunknak kell elsősorban megfelelni, nekünk mi a fontos. Ha azt szeretném, hogy a család úgy lásson, én egy olyan nagymama legyek, akihez bármikor becsöngethetnek, nem várom, hogy becsöngessenek, hanem behívom őket. De ha azt sugallom tetteimmel, és egy fáradt nagymama vagyok, és ha jön az unoka alszom (amivel semmi bajom nincs, de nem állandóan), és éppen nyűg nekem, nem várhatom el, hogy becsöngessenek. Többet írtam mint amit szerettem volna erről. Nem is minősítem őt, hiszen szeretem őt, úgy mint egy anyóst, hiába mondja mindig szeressem őt úgy mint az anyukámat, úgy nem lehet!!!
Biztos vagyunk egy páran, akiknek az anyósukkal a kapcsolatuk, nem felhőtlen. Legyünk elfogadóbbak, hiszen nem tudhatjuk mi, milyenek leszünk..;-))))