Mivel sok szülő olvassa a blogot, persze, mert ez egy családi, főleg egy anya blogja, érthető.
Még nem írhatom azt, hogy tökéletesen tapasztalt szülő vagyok. Kb háromnegyedénél vagyok ebben.. Még van előttünk, de 18 és fél évvel már mögöttem van, mögöttünk vannak, a szülői évek. Azért írom többesszámba, mert ez egy közös feladat nálunk. Én ezért nagyon hálás vagyok, és igen, ezért lett Csenge is, mert közösen vállaltuk, mind a négy gyereket.
Apropója most ennek a bejegyzésnek, hogy tegnap mentünk bodzát szedni Zsoltival, vasárnap délután öt óra felé járt az idő, madár csicsergés, napsütés..ahogy megyünk egy szomszéd háznál nyitott ablakból hangokra leszünk figyelmesek..én nem értem mit mondanak, nem is nagyon érdekelt, Zsolti elcsíp egy mondatot, jujj, matekoznak, mondja. Igen, apuka matek egyenleget magyaráz a lányának, néha az ő hangját is lehet hallani, Bence osztálytársnője.
Persze mi jut az ember eszébe rögtön? Na igen, a saját gyerekei, a fiúk akik éppen fociznak a pályán, és a lányok akik moziban vannak...és persze elkezdem sajnálni a kislányt aki tanul. Sajnáljam??? Őt sajnáljam, vagy magamat sajnáljam, hogy megint az a keserű íz jön...nálunk miért nem lehet így egy kicsit? Miért, miért, mert akkor nem engednéd el focizni, moziba őket..éppen, hanem kérnéd, tanuljatok. Elrontottuk, ott valahol a felső elején...bár volt akivel első óta nem tudtunk együtt tanulni, sőt ketten is vannak. És akkor most megy a kaparászás, ha kettes kapok még...akkor még van esély a kettesre évvégén..
Szomorú vagyok miatta, hiába mondom, hiába mutatok példát..
Zsolti erre azt mondta, legnagyobb hibánk, hogy nem vagyunk következetesek, igaza van. De én nem mindig bírtam az lenni. Hiszen ez nem csak rólam szól, ez két emberről. Én megfeszülhetek, ha nem akarja a másik fél? Milyen eszköz van a kezembe, (mi már ezeken túl vagyunk) vegyük el a kütyüket, nem mehet kedvenc hobbiját űzni, ott ülök felette, követelek..különben, ez a legnagyobb energia vámpír feladat. És valljuk be, én bele rokkanhattam volna, ....és akkor itt jön a bizonytalanság. Ha igen, kilenc és fél hónapon keresztül, minden nap, három gyermeket nyúzhattam volna, úgy, hogy teljes elutasítás van, És ez a mai napig így van, majd ők tudják, majd ők megoldják, talán a középsőre tudok kicsit hatni...kicsit.
Hogy bánom e, hogy éppen focizik, szórakozik és nem tanul? BÁNOM.
Hiszen így tisztába vagyok vele, hogy a jövőjük küzdelmes lesz. Anyagilag mindenképpen. Mert ha tisztességesen csinálja, úgy mint mi, dolgozni kell, sokat. Akkor sem lesz annyi, hogy csak úgy utazgasson, vagy a szalonból hozza ki az új autót. De mellette, minden meglehet, hiszen nekünk is meg van, éppen annyi amennyi kell. Lehetne több is? Lehetne..lehetne kevesebb is? Lehetne.
Én tudom, beérhetnek majd, később is a tanulásra, talán mikor már nem kötelességből csinálják, hanem magukért. Na a rés a felnőtt életben, és azt lehet látni, hogy aki sokat tanul többre viszi, jobb fizetéssel, azt is lehet látni, kevesebb tanulmánnyal, csak minimálbér van, hú az nem sok! És azért persze aggódom, amiatt is, hogy nem olyan érdeklődőek. Pedig olyan érdekes a világ. Persze nem mondom, hogy teljes az érdektelenség..mert a bicajszerelés érdekes, vagy még írhatnám..és akkor én milyen szülő vagyok, hogy bár bánom, hogy nem jó tanulók a gyermekeim, de mellette, mind a négyben van olyan amit szeretek, ami megnyugtat, hogy ilyenek. Hogy szeretnek itthon lenni, szerintem a a kamasz gyereknél a legnagyobb dolog! Hogy ha kérem őket valamire, megcsinálják, hogy lehet rájuk számítani..sorolhatnám.
Bánom, hogy az iskolában nem, de nem bánom, mert az életben meg igen, úgy teljesítenek ahogy nekem, mint szülőnek a legjobb. De talán nem is ez a legmegfelelőbb szó erre, hogy a legjobb...
Lényeg a lényeg, jövőbe nem látok én sem. Nem vagyunk egyformák, gyerekek sem, felnőttek sem.
Persze mindig a szülő a legjobbat szeretne a gyerekének. Én is, sokszor nem is nézve, nekem mi a jó, de egy ponton nem tudok változtatni, főleg ha a másik fél nem akarja.
Ez van, ilyen szülő vagyok!
