Tudom nem csak én vagyok így, hanem szinte mindenki. De azért leírom a magam őszinte vallomását.
Bár bevallom, nem akartam leírni, igen, még az is eszembe jutott ennyi a blognak...meg persze az is megijeszt mindig, mikor megnézem a számot a napi oldal letöltésnél, és megdöbbenek mennyi, mikor valami szomorú rossz hírt írok...vajon ennyien kíváncsiak vagytok rám, ránk??? Nem akarok szappanoperahős lenni, nem akarok annyira kinyílni idegennek és míg ezen morfondírozok jön egy névtelen bejegyzés, hogy ő milyen régen olvas, és hogy volt mikor örömöt okoztam neki..meg a sok ismerős..akik minden nap írnak.
Csalódást fogok okozni. Lehet, hogy kívülről úgy tűnök mint egy szép nagy család anyukájaként tengetném napjaimat, ami igaz is..de belülről hónapok óta vívódok, őrlődök..félek. Nem a kamasszal van a gondom, nem az élettel, MAGAMMAL. Nem találom helyemet, nincs kedvem semmihez, csinálom a dolgomat, minden nap, ahogy kell..néha álmodozom és akkor valami jön, egy rossz időben elejtett mondat, és rosszul értelmezett szó, valami kevés, valami túl sok. Nincs kedvem a sulihoz, nincs kedvem semmihez.
Tudjátok milyen nehéz minden nap tenni a dolgom így? Mellette meg minden oké, vagy majdnem minden. Így rosszabbul érezni magam, mert még azt sem mondhatom, hogy bezzeg azért érzem magam ilyen rosszul.
Szeretnék élni, szeretném, ha nem csak úgy elmenne az élet mellettünk. Szeretnék utazni, élményt szerezni, élményt adni..szeretném ha többet dicsérnének, bíztatnának, emelnének a magasba, de aki megtehetné, most nem tudja, mert nehéz neki. Önző vagyok? Hiszen ő most azon aggódik legyen holnap is ennivalónk és meg utazni szeretnék? Talán elköltözni, jobbra vágyni? Nemhogy örülnék annak ami van. Hiszen hányan örülnének ennek, ami nekünk megvan..Én is örülök. Komolyan örülök, de valahogy még fiatalnak érzem magam, hogy ennyi elég legyen...
Most egy lépcsőfokon vagyunk, de én lépnék egyet, mások inkább toporognak, le ne esünk innen....
Nehéz!
Bár bevallom, nem akartam leírni, igen, még az is eszembe jutott ennyi a blognak...meg persze az is megijeszt mindig, mikor megnézem a számot a napi oldal letöltésnél, és megdöbbenek mennyi, mikor valami szomorú rossz hírt írok...vajon ennyien kíváncsiak vagytok rám, ránk??? Nem akarok szappanoperahős lenni, nem akarok annyira kinyílni idegennek és míg ezen morfondírozok jön egy névtelen bejegyzés, hogy ő milyen régen olvas, és hogy volt mikor örömöt okoztam neki..meg a sok ismerős..akik minden nap írnak.
Csalódást fogok okozni. Lehet, hogy kívülről úgy tűnök mint egy szép nagy család anyukájaként tengetném napjaimat, ami igaz is..de belülről hónapok óta vívódok, őrlődök..félek. Nem a kamasszal van a gondom, nem az élettel, MAGAMMAL. Nem találom helyemet, nincs kedvem semmihez, csinálom a dolgomat, minden nap, ahogy kell..néha álmodozom és akkor valami jön, egy rossz időben elejtett mondat, és rosszul értelmezett szó, valami kevés, valami túl sok. Nincs kedvem a sulihoz, nincs kedvem semmihez.
Tudjátok milyen nehéz minden nap tenni a dolgom így? Mellette meg minden oké, vagy majdnem minden. Így rosszabbul érezni magam, mert még azt sem mondhatom, hogy bezzeg azért érzem magam ilyen rosszul.
Szeretnék élni, szeretném, ha nem csak úgy elmenne az élet mellettünk. Szeretnék utazni, élményt szerezni, élményt adni..szeretném ha többet dicsérnének, bíztatnának, emelnének a magasba, de aki megtehetné, most nem tudja, mert nehéz neki. Önző vagyok? Hiszen ő most azon aggódik legyen holnap is ennivalónk és meg utazni szeretnék? Talán elköltözni, jobbra vágyni? Nemhogy örülnék annak ami van. Hiszen hányan örülnének ennek, ami nekünk megvan..Én is örülök. Komolyan örülök, de valahogy még fiatalnak érzem magam, hogy ennyi elég legyen...
Most egy lépcsőfokon vagyunk, de én lépnék egyet, mások inkább toporognak, le ne esünk innen....
Nehéz!