Mert ugye van, hogy az ember, pontosabban ebben az esetben ÉN, tökéletesen tisztában van, a nagyon, nagyon rossz tulajdonságával.
Soha nem bántam meg a gondolatomat, akár milyen rám vonatkozó ügyben. SOHA!
DE minden nap megbánom, a lereagálásomat. MINDEN EGYES NAP!
Hirtelen, dühből, idegesen, sokszor csapkodva, üvöltve, de értsenek meg már engem is az ügyben. Most éppen lehetne egy konkrét dolog is, lehetne nagy, kicsi...mert minden nap van.
Jól felhúzom magam, majd az ügy nincs megoldva...mindenki tudja miért. Mert a másik is dühös, ideges, ingerült lesz...majd, nem hogy, jól kidühöngtem magam, lecsillapodva, másra koncentrálnék...NEM!
Eszem magam az ÜGYÖN, vagy órákig (jobb esetben), vagy napokig, hetekig, hónapokig, és volt olyan is amit ÉVEKIG!
Pedig pontosan tudom milyen szeretnék lenni ilyenkor. Higgadtan, ránézni a ügy okozójára (mint említettem, nem egy konkrét ember), pillantásommal nyugtázni az "ügyet", majd tenni dolgom tovább, hiszen előbb, utóbb kiderül, hogy ez az "ügy" nekem nem tetszik...vagy rájön az ügy okozója, vagy nem, de az akkor sem fogja megérteni az én ellenvetésemet, vagy más szemszögből látásomat, ha én idegesen, üvöltve, belehajszolom magam, a végtelennek tűnő, ön marcangolós, gyomor ideges, megoldhatatlannak tűnő (ami nem az), ÜGY, megoldásába...csak sokszor nekem lesz rossz, de persze sokszor a környezetemnek is.
Könnyű lenne azt mondani, na majd holnap, figyelj...másképp lesz. És megtenni? Nagyon nehéz. Hiszen nézem az ÜGY másik alanyát is, ha lehiggadok, megértem. De akkor ott, magamat is sajnálom, NAGYON, nem csak az ügyet.
Nem biztos, hogy értitek, lehet, hogy nem is baj.....
Soha nem bántam meg a gondolatomat, akár milyen rám vonatkozó ügyben. SOHA!
DE minden nap megbánom, a lereagálásomat. MINDEN EGYES NAP!
Hirtelen, dühből, idegesen, sokszor csapkodva, üvöltve, de értsenek meg már engem is az ügyben. Most éppen lehetne egy konkrét dolog is, lehetne nagy, kicsi...mert minden nap van.
Jól felhúzom magam, majd az ügy nincs megoldva...mindenki tudja miért. Mert a másik is dühös, ideges, ingerült lesz...majd, nem hogy, jól kidühöngtem magam, lecsillapodva, másra koncentrálnék...NEM!
Eszem magam az ÜGYÖN, vagy órákig (jobb esetben), vagy napokig, hetekig, hónapokig, és volt olyan is amit ÉVEKIG!
Pedig pontosan tudom milyen szeretnék lenni ilyenkor. Higgadtan, ránézni a ügy okozójára (mint említettem, nem egy konkrét ember), pillantásommal nyugtázni az "ügyet", majd tenni dolgom tovább, hiszen előbb, utóbb kiderül, hogy ez az "ügy" nekem nem tetszik...vagy rájön az ügy okozója, vagy nem, de az akkor sem fogja megérteni az én ellenvetésemet, vagy más szemszögből látásomat, ha én idegesen, üvöltve, belehajszolom magam, a végtelennek tűnő, ön marcangolós, gyomor ideges, megoldhatatlannak tűnő (ami nem az), ÜGY, megoldásába...csak sokszor nekem lesz rossz, de persze sokszor a környezetemnek is.
Könnyű lenne azt mondani, na majd holnap, figyelj...másképp lesz. És megtenni? Nagyon nehéz. Hiszen nézem az ÜGY másik alanyát is, ha lehiggadok, megértem. De akkor ott, magamat is sajnálom, NAGYON, nem csak az ügyet.
Nem biztos, hogy értitek, lehet, hogy nem is baj.....
Jelentkezem - én értem... minden egyes kiabálásos-felhúzásos akciómnál megfogadom, hogy na neeeem, holnaptól ezt én nem akarom, nem viselkedem így.... és nem megy.Mit kellene, lehetne csinálni?
VálaszTörlés