2014. november 3., hétfő

Még őszintébben.

Mert az ember, nem csak akkor küzd a szülői feladattal, mikor éppen, szoptat, vagy hozzátáplál, vagy dackorszakost terelget, vagy éppen büszkén mutogatja a felálló, elinduló gyermekét.
Mert a szülő akkor is aggódik, félt, vagy éppen büszke és türelmes, mikor kamasz gyermeke van.

HOL VANNAK A KAMASZ SZÜLŐK? Miért maradnak csendben, magukban, magányosan?  Miért? Mert nekik is, nekünk is, át kell élnünk ezeket, sorban sorban..vagy éppen sokkal enyhébb formában élik meg a kamaszkort, a kamaszok, így a szülők is. Vagy SZÉGYENLIK, mint néha én? És mit szégyellnek? Amit tesz, vagy ahogy tanul a gyermek? Vagy azt, hogy másnak sokkal jobb kapcsolat van, gyermek és a szülő között?
Én is siratom ami nincs, a célt, a beszélgetést, az ölelést, a jó jegyeket, a szép rajzokat, a sok élményt, ami most nincs...ezeket be lehet majd pótolni valaha?
Erről is lehet írni őszintén. Mert ezek is mi vagyunk..

21 megjegyzés:

  1. Kedves Anikó!

    Azért olvaslak, mert őszinte vagy. A kamasz szülők jelentős része nem az. ( A saját kudarcuknak érzik a kamaszaik lázadozásait.... talán) Én legalábbis ezt tapasztalom. Ritka, ha valakivel őszintén lehet megbeszélni a kamaszdolgokat, s nem él vissza vele.

    Kamaszkoromban édesanyámat a munkatársai akiknek hasonló korú gyerekei voltak, mint én, azzal traktálták, hogy az ő lányaik bezzeg, kitűnően főznek, sütnek, rendkívül okosak, csinosak, fantasztikusan kézimunkáznak, mindenhez nagyon értenek. Anyu, meg szegény engem látott valami fekete báránynak, aki nem elég jó. Pedig igyekeztem én, de soha nem volt elég, mert a bezzeg gyerekek soha nem hibáztak. Csak nekem nem lett tökéletes a piskóta, és csak én sóztam el a pörköltet 16 évesen. ( szerinte) Imádtam anyut, s nagyon fájt, hogy példálózik másokkal. ( Sajnos elhitte ezeket az állításokat a munkatársnőitől). Persze kiderült később a mesterszakács kamaszlányokról, hogy a paprikás krumpli sem megy nekik, soha nem kézimunkáztak, a süteménysütés pedig számukra lenézendő megvetendő dolog, és soha nem is próbálták ki. A legaranyosabb történet szerint anyu munkahelyén a takarító néni lánya lángész volt, a tanárok sírtak a félelmetes tehetségétől, legalábbis az édesanyja szerint. A valóságban kisegítő iskolába járt a leány, ( akkor még volt olyan is) Azóta sincs meg a nyolc osztálya. Engem meg a gimiben szerzett hármas-négyesért is leszidtak, mert a bezzeg gyerek, a takarítónéni lánya biztosan nem kap négyeseket, csak ötöst. A mai szülők is hasonlóak egy picit, színészkednek, szépítenek a saját viszonylatukban, mások problémáit felnagyítják, kárörvendenek rajta. Akiket ismerek, sajnos ilyenek.

    A másik fajta aki visszaél a bizalommal:
    A sógornőmnek meséltem egyszer a gyerekem iskolában történt kémia tantárgyban elszenvedett kudarcáról. (Városszerte hírhedt kémiatanárnő vérengzése történt, túl magas követelmény szintje miatt kevés jó jegy született ebből a tantárgyból. Nem bukásról volt szó, csak rossz jegyről) A sikerekről is meséltem, mert azok is vannak néha. Sajnos ő csak a kudarcra emlékszik. Azóta is mások előtt is felhozza a kémiát ami nem megy a gyerekemnek, mert mondtuk, hogy nem megy. ( Visszaélt a bizalommal. Közben az ő gyerekei is ennek a gimnáziumnak a tanulói voltak, hasonló tapasztalatokkal, csak akkor más tantárgy volt a szivatós. Ők anno a fizikatanárról mesélték ugyanazt, amit én a kémiatanárnőről. ) Én azt hittem, hogy megértik a panaszaimat. Csalódtam. Kevesen értik meg. Inkább kárörvendezés megy, ha valakinek problémája van. ( ami lehet, hogy ugyanaz a probléma ami a kárörvendőé, csak ő nem beszél róla.)

    Ezért magányosak vagyunk, nem beszélünk a kudarcokról, a sikertelenségekről. Én is csak a blogodon írom ki ezt magamból. Most én is nagyon őszinte voltam.
    Bocsánat a hosszú szövegért.
    Anna

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ezek hiányoznak...mert igenis vállalni kell ezeket is. Én is belestem ezekbe a hibákba már, példálóztam más gyerekkel, zokogtam a "bezzeg"gyerekek miatt..Miközben én nem a hármas négyesért szidok, hanem az egyesért, lepereg...ha miattam nem tanul...mert ma is egyes és egy kettes jött haza...mert nekem most jól megmutatja, hogy így is lehet, neki lesz rosszabb később. Ha ma azt mondom neki, hozd ide a leckédet, csináljuk együtt..kiröhög, és nem, majd ő megoldja. Sehogysem oldja meg. Mert éretlen belátni ezt...

      Törlés
    2. Kedves Anikó!

      Ne haragudj, nem tudtam megállni, hogy ne írjak újból. Igen én is beleestem a bezzeg gyerekekkel való példálózás hibájába. Rá kellett jönnöm, hogy örököltem ezt a viselkedést és öntudatlanul is úgy nevelem a gyerekem, élem az életem egy részét, ahogyan a szüleim. A jó és a rossz dolgokat is ideértve. Úgy érzem magadat hibáztatod, pedig nem szabadna. Hozzáteszem, én is így viselkedek, viselkednék, mint te. Nincs valami külső segítség, akivel lehetne lelkizni kicsit a leánynak? ( valaki, aki korban közelebb áll hozzá, tud rá hatni, vagy példát tud mutatni ) Bárcsak ismerném a varázsszót, amire a lázadozó kamaszaink megértik mennyire jót akarunk nekik. Egyébként mennyire hamis a mondókám a kamasz felé, hogy tanulj, hogy jó életed legyen, közben az építészmérnök végzettségű unokatesó Ausztriában mosogat? ( nem tudott Magyarországon elhelyezkedni...kényszer volt)
      Anna

      Törlés
  2. Sajnálom, hogy ilyen rossz tapasztalataitok vannak, bár én pedagógusok, gyógypedagógusok, orvosok között dolgozom, de úgy érzem, hogy mi egymás között nagyon is el tudjuk mondani a panaszainkat a gyerekeinkről, a férjeinkről. lehet, hogy csak nekem van ilyen szerencsém? Persze minden szülő jobbat szeretne a gyerekének, mint ahogy én sem vagyok boldog attól, hogy a lányom úgy döntött, hogy Londonban él, ahol állandó honvágya van, egyedül van a gyerekkel, segítség nélkül, a férje arab, és egy kis lukban laknak, mikor itthon saját lakásuk lehetne. De mit tegyek, ez az ő élete, én pedig csak támogathatom és abban bízhatok, hogy ha baj van hozzám fog fordulni. Bocsánat, hogy ez kijött belőlem, mert a kamaszkorhoz nincs köze, ezen már túl vagyunk, de nehogy azt higgyétek, hogy később könnyebb lesz. Egy anyának mindig lesz min aggódnia.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én belátom, hogy nehéz..később is, hiszen minden konfliktus az elengedésből fakad. Én is engedem el, ő meg rohan...ez így természetes. Csak azért ezt a pár évet, míg végleg elmegy, lehetne sokkal szebben is. És itt nem a buli engedélyezésről van szó...hanem az alap, az általunk minimálisan kért alaphoz, amiben benne van az őszinteség is...ragaszkodom. Én nem szeretném az ő életét élni...Nekem is van sajátom. De ha itt él, legalább az alap gesztusok, köszönés, segítés, érdeklődés..szintjéig jussunk el. Hiszen csak itt él még...

      Törlés
  3. Én is mindig a bezzeggyerekek árnyékában éltem, pedig nekem nagyon ritkán futott be egy -egy négyes. Tényleg ritkán. Ráadásul aktív gyerek voltam, de soha sem elég jó - otthon. Az ok? Más szülők jobban tudtak dicsekedni, legtöbb esetben azzal, ami nem volt. Azzal, amire valójában csak vágytak. Az én képzeletbeli riválisaim mára sehol sincsenek. Semmi se valósult meg az eldicsekedett sikerekből, egyetemből, stb. De nekem mégis beárnyékolták a létem és a teljesítményem. Nem hibáztatok senkit, csak sajnálom, hogy a szüleim benyelték ezt a sok mesét mások tökéletes gyerekeiről és emiatt engem kevesebbnek láttak.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. De Te akartál tenni, nem bukdácsoltál..te már akkor is akartál lenni Valaki!
      Hogy én nem orvos, vagy agysebészt szeretnék belőlük, az nyilvánvaló, és tudom, hogy a megszerzett tudásuk harmadát nem fogják használni, de mégis..azért egy bizonyos alapot meg kell szerezni..amire építeni lehet.

      Törlés
    2. Mindenki Valaki. Nem a jegyek minőségén múlik, de az igaz, hogy mivel tanuló, ez az egy igazi kötelezettsége van: tanulni. Az egyes pedig azt jelenti, hogy jól lesz.....ta. Bocsánat.
      Anikó, amikor te ennyi idős voltál, te is ilyen voltál? Mert, ha jól emlékszem otthagytad a sulit. A szüleid akkor hogy viselkedtek veled? Ilyen volt a helyzet, mint most nálatok? Ez nagyon érdekelne.

      Törlés
    3. Nem, én nem azért hagytam ott az iskolát, mert rosszul tanultam. Hanem mert eü-be jártam, kórházakba, jártunk másodiktól, sőt boncoláson voltunk. Én nem bírtam érzelmileg. Erre a pályára születni kell, engem csak az vonzott, hogy szakközép iskola, és felvettek. Nem voltam soha jótanuló, de a bukás sosem fenyegetett. Leültünk a család, és előálltam azzal, hogy nem bírom az iskolát érzelmileg. Nem volt semmi harag, szemrehányás. Elmentem azonnal dolgozni...strandra, étterembe mosogatni,majd egy évet oviba, dajka voltam. Onnan mentem magamtól a közgazdasági levelező szakközépbe. Közben apámék piacoztak, akkor "lengyel piacnak" mondták, elemeket árultam...hóban is, fagyban is..közben otthon is segítettem nem volt ez probléma, szerettem ezt csinálni, pedig a családi élet zűrös volt, apám alkoholista. De én is szerettem bulizni...lógni a baráttnőmmel..nekem nem is ezzel van a gondom.
      Valakit nem az emberre magára értettem..csak a jövőképre!

      Törlés
    4. A mai világban jövőkép? Elég körülnézniük, elég sok meg nem valósult jövőkép és álom van. Szomorú, hogy, legalábbis nálunk, nekem kell biztatni a kamaszt, hogy legyenek álmai. ( Ha vannak, hát nem nagyon hisz bennük...).
      Egyszer megkérdezte, hogy nekem mi volt a jövőképem, az álmom és úgy érzem-e, hogy sikerült megvalósítani, vagy mindent megtettem-e azért, hogy megvalósítsam. Szoktatok erről beszélgetni? Nekem sem volt könnyű, mert apu nagyon beteg lett, mikor végeztem a középiskolában. Anyagilag és érzelmileg is padlóra kerültünk . Lehetett volna jobb is, más is. Az az igazság nem bíztam magamban eléggé, de a körülmények sem voltak a legrózsásabbak. Én is későn ( túl későn) jöttem rá, hogy mi az ami érdekel. Anikó neked milyen volt a jövőképed, az álmod, ha nem sértelek meg? Azt látom, sokat teszel a megvalósításáért, hiszen nekiálltál tanulni. Tudom, milyen nehéz, én is tanultam munka és család mellett.
      Anna

      Törlés
    5. Nekem a jövőképem, pontosan az volt ami most van. Család! Hogy most tanulok, az kényszer...nem mondom, hogy nem jó..csakhogy valamit mégis kezdjek magammal, kell most tanulnom. Lehet, hogy nem lesz semmi értelme neki. De ha itt a városban kell tovább élni, ahhoz kell ez az alap.
      Most csak azt kellene célnak kitűzni...hogy az érettségi meglegyen. Utána lehet menni tovább. DE HA NINCS JÖVŐKÉP, ÉLETCÉL AKKOR MINEK ÉLÜNK? Nekem a mai napig az életcél, Őrségben élni, egy nagy gazdaságban. Sokszor tudom, csak álom..mégis ez visz előre..nap, mint nap.

      Törlés
    6. Kívánom, valósuljon meg az álmod! ( Bár szívesen megkérdezném, hogy miért pont az Őrségben, de lehet, hogy leírtad valahol, csak én nem tudom. Én csak kirándulni jártam arra pár éve. Meglehetősen szegény vidék, de azért szép.)
      Kamaszkorodban is pont az Őrségben található gazdaság volt az álmod, s azóta sem változott?!! Ez csodálatos.
      Köszönöm, hogy beszélgethettünk!

      Anna

      Törlés
    7. Igen, leírtam már. Az álmom, a család volt. Ami megadatott. Az Őrség, az pár éve fogalmazódott meg bennünk. Talán lehet a szegénysége fogott meg...
      Én is köszönöm, hogy beszélgethettünk!:-)

      Törlés
  4. Én is azt gondolom, hogy nem divat őszintének lenni szülői körökben egymásközt, mert ha az vagy, egyből problémásnak titulálják a teljesen átlagos, kamasz vagy nem kamasz gyerekedet. Egyre többször jut eszembe, hogy mennyivel könnyebb lenne valahol messze élni, valahol ahol örökké süt a nap, egy mediterrán országban, ahol hol van iskola, hol nincs és csak lenni, élni bele a világba méregetések és megmérettetetések nélkül.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sőt, ha beszélsz róla, még te vagy a hibás, mert miért nem másképp látod a dolgokat...Jó lenne így élni ahogy írtad!

      Törlés
  5. Már tegnap is szerettem volna írni de nagyon okosat vagy tanácsot nem tudok adni,pedig szinte ugyan így voltam a lányommal./a fiam nagyon jó kamasz volt,megjegyzem mai napig családcentrikusabb/Mondjuk nálunk nagy csavargások,bandázások nem voltak/a várostól fél óra buszozás nem volt vonzó:)/de leckekikérdezés szóba se jöhetett .jajj hagyjál már,már megtanultam,jóvanna gondolom ismerős szavak.oké én meg hagytam, elpapoltam ezerszer a szokásos szöveget aztán már azt sem.lehet felelőtlennek tűnik de úgy gondoltam az alapokat megkapta gyerekkorba.aztán 11. -es volt mikor egyre többet kezdett kommunikálni velünk,elkezdte élvezni a tanulást, látványosan jól tanult.Közbe jött a szerelem is,kezdett felnőni:)A többit már tudod írtam róla.:)1 hónapja volt itthon sajnos csak kétszer látom évente,de nem is emlékeztet a kamasz önmagára.Remélem nálatok is mihamarabb változik a kisasszony:))Ölellek

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem tudom, most én is azon vacilálok, hogy "papoljak még", vagy hagyjam...majd megoldódik, vagy nem.....

      Törlés
  6. Azért jövök és olvaslak, mert őszinte vagy, és mert magamra ismerek abban, ahogy a kamaszodat kezeled. Nagyon sokat segít nekem. Nem fontos, de leírom: álszerénység nélkül én egy okos ember vagyok, felelős, vezető pozícióban, emberek életével kapcsolatos munkakörben. De Tőled többet tanulok, mint a könyveimből, meg a továbbképzéseimből.
    Én egy fiúvak élem át ugyanezt és sajnos időnként minden okosságom csődöt mond. Minden ösztönöm cserbenhagy. És akkor jövök, mert itt nem érzem magamat egyedül. Köszönöm.
    Gabi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát Gabi, ha ez így van akkor nagyon örülök neki. És inkább azért, mert van értelme a blogot írni! Hálás is vagyok ezekért a visszajelzésekért.((()))

      Törlés
    2. Anikó, bevallom én is azért jövök, hogy ne legyek egyedül a kamaszaimmal :-). Szeretem, hogy le mered írni a gondjaidat, én abba a "csapatba" tartozom, akik szégyellik magukat, de nagyon...a saját hibámként, nevelési csődömként élem meg a mindennapi történeteket. Pedig nálunk még csak 13 évesek a fiúk, most kezdődik még csak az igazi haddelhadd. Illetve én úgy látom, hogy egyikőjüknél már kb. egy éve elkezdődött és most rajtol a másik. Tanulás, magatartás, itthoni és iskolai viselkedés egyaránt komoly gond. Nevelési tanácsadóban, gyerekpszichológustól kértem segítséget, már négy alkalommal voltunk az egyik fiúval, de még mindig csak a vizsgálatnál tartunk (egy családból egyszerre csak egy emberkével foglalkozik és nincs más mód, várni kell, hogy a másik is sorba kerüljön :-() Közben én szép lassan tönkremegyek bele, hogy a héten is kétszer hívtak fel a suliból, hogy jönnek sorban a szaktanárik, sőt már igazgatói is és még mindig nem tudok hatni a gyerekemre, igen én a saját kudarcomként élem meg. Hiába nézem meg a leckét, vagy letagadja, vagy ha látom, hogy nem jó, nem hajlandó megcsinálni, hiába vagyok ott és hiába ajánlom a segítséget, néha már azt is, hogy diktálom csak írja le, nem nem nem....Biztatom magam, hogy ezt is végig fogjuk csinálni, most a túlélésre játszunk és hogy el fog múlni, de nagyon-nagyon nehezen viselem. Tegnap délután volt a Márton napi rendezvény, kérdezték a fiúk, hogy megyek-e, őszintén elmondtam nekik, hogy most nem megyek (tudod, hogy mennyire szeretek minden rendezvényen ott lenni, segíteni), és azt is elmondtam, hogy azért mert nem akarok találkozni senkivel, mert nagyon szégyellem magam és már nem is akarok több panaszt hallani. Meglepődtek és láttam, hogy egy kicsit rosszul esett, mert nem ehhez vannak szokva. Lehet, hogy ez egy kicsit is használ?? Nem tudom, de jövök hozzátok okosodni, vagy legalább elolvasni azokat a válaszokat is akiknél már elmúlt a kamaszkor és tudnak pár jó szót is írni, mert körülöttem is nagyon sok tökéletes szülő és gyerek van...
      Ölellek, kitartás mindannyiunknak: Piroska

      Törlés
    3. Ó Piroska!((())) Én egy fokozattal előrébb vagyok. Nem szégyenkezve élek már. Amúgy ez sem jó ami most van...
      De még ott vannak nekem is a fiúk. Pont arra gondoltam hogy ma beszélek velük, hogy nem természetes a pl. Ma éjjeli elmenese is a kamasznak. Nem bánom már, hogy elkezdtem erről írni, hiszen tudnunk kell nem vagyunk egyedül.
      Piroska ne emészd magad. Te egy annyira jó ember vagy, aki ismer tudja, hogy te mindent megteszel a fiúkért is! Rá kell jönnünk, hogy mi mi vagyunk, ők meg ők....

      Törlés