Tegnap olvastam Drága Barátnőm blogját. Visszarepültem az időben én is, és olyan jó volt. Újra gyereknek lenni. Mégha nem is volt felhőtlen gyerekkorom. Mesélt nagymamájáról. Én is elgondolkoztam az enyémről. Olyan jó volt mikor jött. Nem hozott mindig sütit de hozta magát és a történeteit. Egyszer mikor együtt aludtunk, mesélt, a háborúról. Nem szomorúan, hanem érdekesen. Csüngtem a szavain, sosem volt olyan szép estém vele. Panellakásban laktak. Én, mint vidéki lány, élveztem a játszóteret, a liftet, az állandó folyó meleg vizet. Bizony nagy szó volt ez nálunk. A nagypapám ahogy vágta a kenyeret és a szalonnát, mindig megkívántam és kértem egy katonát. Egyszer nem éreztem hogy teher lennék a vállukon. Mindig mosolyogtak és elégedettek voltak az élettel. Pedig mennyi mindenen átéltek az életükben. Kicsit itt szomorodok csak el....szegény gyerekeimnek nincsen ilyen nagymamája, nagypapája.:-( Anyósom édességben méri a szeretetet, persze melyik gyerek az akit nem lehet bizonyos korban lekenyerezni cukorkával. De sem mese, sem séta, semmi maradandó nem marad majd a gyerekekben.
Na de nem kesergek mert én az anyukájuk vagyok és nem helyettesíthetem a nagymamát, nem is kell.
És különben is jó kedvem van. Nem hagyom elrontani...:-) Jó lenne ha már jól oldalba rúgna a kicsibabám, de még szolidan "repked" a pocakomban.;-)Van még ideje rugdosni bőven. És minden pillanatot ki szeretnék élvezni. Ő nekünk az utolsó picibabánk. Minden pillanatot ki élvezünk...
Talán ha megpróbálunk kicsit átadni saját élményeinkből emlékeinkből... Bár tudom, ez nem az igazi.
VálaszTörlésÉs az a nyugodt, boldog, biztonságos otthon, amit nyújtani igyekszünk nekik talán ugyanolyan szép emlék és jó példa lesz majd nekik, mint nekünk nagyanyáink élete.