Karrier...

Napokban sokat gondolkoztam az életemről. Nagyon ritkán gondolok magamra. Mert aki nagyobb családban él, mindig előrébb valók a többiek. ;-) Nekem ez sosem volt probléma. Na jó voltak pillanatok mikor a fiúk kicsik voltak, hogy nagyon szeretnék egy társaságban meginni NYUGODTAN egy csésze kávét, a patakparti sétánkon élvezni az adott évszakot, és nem a vödrön való veszekedésben, eldönteni a vitát. Eljött az idő is, mikor élvezhettem ezeket a dolgokat. És éreztem egy nagy hiányt. Nem nekem való ez a szerep. Én szeretem ha "nélkülözhetetlen" vagyok. :-))) Persze élvezem a sétákat, a kávét is....csak az a hiány ne lett volna.
Tavaly ilyenkor éreztem egy hatalmas vágyat egy pici babaára, egy kiséletre, aki közén jöhetne még. Akkor még csak körvonalazódtak bennem a dolgok. Nem is mertem megfogalmazni magamban nehogy elrepüljön az a varázslat, az a hiány. Beszélgettünk Zsoltival, voltak álmatlan éjszakáim, volt hogy sírtam is. DE sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot amikor azt éreztem közös döntésünk után, Zsolti azt mondta, ha jönni akar közénk egy kisember akkor jöjjön. Én olyan hálás voltam, boldog. És most....itt mocorog a kisember, egy picilány, a pocakomban. Nem sok már egy röpke hónap és itt lesz közöttünk. Nagyon várjuk, de nem sietek, jó ez az állapot.
Ami miatt eszembe jutottak ezek a gondolatok, mert a hétvégén Mesivel beszélgettünk, hogy értse meg, a sok elvárás, morgolodás vele szembe, nem a szeretet hiánya, hanem éppen az ellenkezője. Persze ebben a korban "kell" a szülőket utálni, én is emlékszem mi mindenen mentem át ilyenkor. És eszembe jutott a tinikorom. Ne tessék kinevetni, én azt képzeltem hogy van egy képzeletbeli családom, várom haza a gyerekeimet, a férjemet. Főztem, takarítottam otthon, mint egy rendes családanyának kell.:-) Most nem térek ki milyen gyerekkorom volt, sosem szoktam nyavalyogni miatta. Volt amilyen, volt. Azt nem tudtam befolyásolni, a mostani életemet igen. Persze mivel jó alapokon van, nagy változás nem kell,kellett csinálnom.;-)
Szóval Mesinek is meg kell találni az útját. Ki kell taposni. Nem tudjuk ezt helyette megcsinálni, csak támogatni tudjuk. Lesznek még nehéz pillanatai, de szeretném ha ő is megtalálja az útját. És hogy én megtaláltam, 36 éves fejjel döbbentem rá. Mert eddig mindig ott volt egy kis kétségem hogy én "csak" egy anya vagyok és feleség...Pedig nekem ez volt az életcélom, és ebben remélem jól teljesítek. Mert rájöttem hogy nem csak a munkahelyen lehet karriert csinálni, hanem a családban is. És ettől nem ér kevesebbet az ember.