2016. június 6., hétfő

párban-egyedül

Amit írok most, az nagyon az ÉLET! És rólam szól, senki másról...
Napokban belefutottam egy, két írásba. De régóta foglalkoztat a téma..
Mi kell csinálni, fiatalon, hogy egy tartós, hosszú, boldog párkapcsolathoz?
Ezen gondolkoztam erősen sokszor, pedig én megéltem, hiszen 21 éve élek benne, mondhatnám sikerült...de ezt így nem írhatom le, mert minden nap előrébb visz. Hoz valami újat...
Párkapcsolat szóban benne van a pár szó, tehát egyedül nem megy, ketten kellenek hozzá.
Min múlik, hogy összeillenek és majd 21 év múlva, is boldogan öleik egymást?
Néha bűntudatom van,nem is ez a jó szó rá...mert mások előtt, akik sajnos egyedül vannak, ha azt érzem, boldog vagyok, hogy van aki átölel minden nap, szeretettel.
Mit teszünk érte? Elfogadunk, megélünk, megbeszéljük, megoldjuk...
De őszintén? Nem mindig tudom mit teszünk érte, hiszen mi benne élünk, nekünk ez természetes.
És az a sok velem egykorú ember? Akik még mindig keresik és nem találják a párjukat??
Mi nem sikerülhet nekik? Korán házasodtak? Korán jött a gyermek? vagy nem jött? Vagy valami olyat tett az egyik fél ami megbocsájthatatlan? Mi az?? Megcsalta? Miért? Jobbat kereset? Nem szereti már? Szerette valaha? Csak a gyerek miatt maradtak együtt? Mindenki inkább külön próbálta újra?
És mi van, ha soha nem is volt erős kapcsolata, hiszen minek lekötni magát, még fiatal...aztán mentek az évek,és jé...már nem fiatal..

Benne maradni inkább a rossz kapcsolatban? Keserűen élni az életet? Hiszen nekünk is ez az egy életünk van...
És akkor miért van, hogy nekünk sikerült, és tudom azt is, lesznek még megoldandó feladatok előttünk, de megoldjuk...meg lehet mindent oldani?

Engem tényleg érdekel a dolog, mert azért ez az életben nagyon fontos dolog, mindennek az alapja. És szerintem kevés ember az, aki jól érzi magát egyedül. De közben egyedi emberek vagyunk, megismételhetetlenek, önállóak...

17 megjegyzés:

  1. Oh, szerencséd van. Nekem is. Ha arról hallok,hogy erőszakos, agresszív..., de jó, hogy ezt nem kellett átélnem.
    Másrészt a választásnál a megszokottat keressük, az ad biztonságot. Szerencsénk ha nincs torz gyerekkori élmény, akkor a " fura" figurákkal szóba sem állunk. Másrészt tehetjük pont az ellenkezőjét: az én szüleim elváltak mikor 6 éves voltam és én megfogadtam, hogy az én gyerekeim teljes családban fognak felnőni. Így lett. Kiszámíthatatlan. Ha valakinek alkesz az apukája, lehet Ő is az lesz, lehet soha nem nyúl alkoholhoz. Két egyforma reakciót én még nem láttam. Ez engem nagyon érdeklődővé és elfogadóvá tesz.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, a minta...bár én érdekes nem az apukámat kerestem soha, de valahogy pont olyat amilyen lett! :-) És ha akkor 1995 január 13.-án nem vagyok ott, amikor megismerkedtünk Zsoltival...akkor ...lehet hiába szeretném családban felnevelni a gyermekemet, de valamiért nem lehet..
      Vannak dolgok, például a párkapcsolatban ami szerencse? Mi a szerencse?? Ez csak szerencse???

      Törlés
  2. 21 evesen mentem ferjhez...most vagyok 40.
    Egyszer a ferjem azt mondta,o nem azert hazasodott,hogy elvaljon.Boldog vagyok,bar neha ugy is ereztem,hogy nem(mikor nagyon haragudtam ra)...de aztan jott az erzes,hogy de megis.
    A legtobb baratnom elvalt...szerencsem van,meg veszekedni se igazan szoktunk,csak vitatkozni...es lehet,hogy neha nem ugy szeret ahogyan en szeretnem,de azt tudom es erzem,hogy szeret...es ez boven eleg.
    Es igen,talan szerencse kell hozza...legalabbis masok szerint is szerencses vagyok😉

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szerencse...hát igen, az kell, de szerintem, ahogy Éva írja, az elején, míg egymásra találunk, majd nagyon sok múlik rajtunk, kettőnkön.:-)

      Törlés
  3. Nem tudnám megmondani, szerintem mi kell hozzá. Volt több kapcsolatom, valamiért mindig véget ért (általában én léptem ki). Volt, hogy kiléptem, és a fiú pár hét, hónap múlva megkérte a kezem, de már késő volt. Volt, hogy azért léptem, mert úgy éreztem, hogy a fiú soha nem fogja megkérni a kezem. Olyan is volt, hogy éreztem, húz magával a depressziójába, és ki kell szállnom, ha nem akarok kikészülni. Egyiket sem bántam meg utólag, szerintem nem ők rendeltettek nekem. A párommal viszonylag későn találkoztunk, 35 voltam, ő 38. És nem igazán volt időnk mérlegelni, ismerkedni, csiszolódni, mert két hónap múlva véletlenül terhes lett. Nagyon féltem, hogy ha eddig nem szúrtam el az életem, akkor majd most, kényszerből. Ezért azt javasoltam, hogy randizzunk, ismerkedjünk, és csak akkor éljünk együtt, ha mindketten így gondoljuk. Így is tettünk. És nagyon nagy szerencsénk van egymással, azt hiszem, de tényleg a szerencse kérdése volt. Két kapcsolat is szétment a környezetünkben, az egyik nagyon jónak tűnt mindig, aztán ez lett a vége. Ilyenkor mindig megrettenek kicsit, hogy miért éppen a mi hirtelen jött kapcsolatunk él tovább minden nehézséget, de úgy tűnik, csak kiérdemeltem ezt valahol valamiért. :-)

    VálaszTörlés
  4. Nagyon hosszan tudnék erről mesélni augusztusban leszünk 44.éves házasok! Csak röviden ha már egymásra találtunk volt olyan szerencsénk pont ott pont akkor a továbbiakban rajtunk múlik és a természetünkön hiszen sok türelemre megértésre van szükség. Amiből ennyi év alatt néha sokszor kijutott de semmit nem bántam meg!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. 44 év! Sok idő! Te igazán tudnál erről mesélni drága Éva! :-)

      Törlés
  5. Hú azt gondolom, hogy ez sokkal bonyolultabb kérdés, mint hogy pár sorban erről érdemben írni lehetne. Először is ami neked, vagy nekem jó, az nem biztos, hogy másnak megfelelne. Ami neked vagy nekem természetesnek tűnik, az lehet hogy egy harmadik személynek már maga önfeladás, ön megsemmisítés... Az hogy boldognak mondom magam, nem jelenti azt,hogy minden napunk csupa derű, hogy nem harqagszunk meg a másikra, hogy nem megy sosem az agyunkra mert de! Csak épp elfogadjuk, hogy Ő ilyen és kész, mert hogy mi magunk is valamilyenek vagyunk:) Lehet, hogy akik egyedül vannak még mindig bár társra vágynak, hamis ábrándokat ringatnak, mert mivel emberből vagyunk tökéletesek nem lehetünk és bizony aki tökéletesnek képzeli magát, az egyedül marad. De baj-e az egyátalán? Az ember társas lény, de a társ miért ne lehetne egy barát, egy nagyszülő, vagy egy kutya, egy macska? Miért gondoljuk, hogy minden kapcsolatok legmagasabbika egy házasság? Miért? Ha valaki nem ott találja meg a boldogságát, boldogulását, hanem pont az egyedül létben szerintem az sem baj, szóval nekem se nem több, se nem kevesebb valaki attól hogy házasságban él vagy sem, nem számít. A gyerekének igen, annak számíthat, de vallom, hogy a gyerekeknek boldog, kiegyensúlyozott szülő kell, jó ha kettő jut nekik, de eggyel is beérik, szóval nem kell és nem is szabad tulmisztifikálni ezt a dolgot, házasságban élni nem dicsőség és nem érdem, hanem választás kérdése. Milliószor bevághatam volna már magam mögött az ajtót, de nem lennék tőle boldogabb, csak egy magányos félember, aki a háta mögött hagyná a másik felét, de őszintén, ezen még csak talán egyszer gondolkodtam, egy nagyon rossz korszakomban és elmúlt, mert nekünk együtt jó igazán - szerintem ilyen a házasság:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Pontosan erről szól, ami nekem jó, lehet másnak nem. Én nem ítélem el azokat akik nem házasságban élnek.
      De beszélni kell róla, mert szerintem ez egy nagy probléma, mert ha nem lenne az, nem érezném.
      Szerintem házasságban is a nekünk jóra törekszünk, csak éppen van kivel erre formálni a dolgot. Ez nem érdem, tudom! Csak hangosan gondolkozom, miért van az, hogy van akinek sikerül, van akinek nem, de vágyik rá..
      Persze tudom, ezt itt most nem fogjuk tudni megoldani.:-)

      Törlés
  6. Sokaknak, akik vágynak rá szerintem túl magasak az elvárásaik. Másoknak meg túl alacsonyak és azért ragadnak benne egy rossz házasságban - minden viszonylagos. Engem ez nem is különösebben foglalkoztat, annál inkább zavar az, hogy sokszor saját nagy családom olyan megjegyzést tesz, hogy könnyű nekem/nekünk mert Gy. ezt azt úgyis megcsinálja, vagy mert mi ketten vagyunk!, vagy épp, hogy ők ezt már nem viselnék el, mármint, hogy a házastársak véleménye nem feltétlen ugyanaz mindenről :). Szóval a problémám azzal van, ha más támaszt elvárást? az én kapcsolatommal szemben vagy formál véleményt, főleg olyanok, akik egyedül vannak és hogy egyszerre irígyek és kritikusak is. Nekem ez furcsa, mert ha én el tudom fogadni azt, hogy másnak így vagy úgy jó, akkor fogadják el azt, hogy nekünk hogy jó és ha van is véleményük, nyugodtan tartsák meg maguknak. Megjegyzem, ahogy az évek telnek fölöttünk, egyre kevéssbé hangoztatják:DD

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, pontosan megfogalmaztad az én érzéseimet is.
      És ha beszélsz egy olyan emberrel aki egyedül van, mindig úgy érzem neki nagy a baja, de nekem milyen könnyű..van amiben könnyebb, de nem könnyű senkinek vagy viszonylagos minden, kinek mi a könnyű...Én sem ítélkezek, csak próbálom megérteni.

      Törlés
  7. Mi a jövő héten leszünk 30 éves házasok!A barátaink szinte kivétel nélkül elváltak.Nekünk sikerült,szerencse:)Bár most ezt a kerek évfordulót külön ünnepeljük, skypon,:)de nem ez a lényeg.szerintem:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem baj Erika, lesz ez másképpen is! Ölellek!

      Törlés
  8. Hű, de érdekes és izgalmas kérdés. (És azt hiszem, a mostani hozzászólók közül én vagyok az egyetlen egyedülálló....?)
    Szóval. Persze, az ember egyedüli példány, és ha tisztában van saját magával, vagy olyan beállítodottságú (én is, egyke gyerekként sokkal jobban bírom - ha körbenézek - az egyedüllétet, mint az emberek többsége, és igénylem is. Egyedül is fel vagy ki tudok építeni egy majdnem teljes életet, de vallom azt, hogy kell hozzá egy másik ember, a teljeshez. Az egészen teljeshez, ami talán a boldogság hordozója is. Bárhonnan közelítjük meg, akár azért, mert Isten teremtett egy nőt a férfi párjául, vagy mert az ember társas lény, remetének is születni kell, de legtöbben mégiscsak társadalomban szeretnek és akarnak élni, kell az emberi érintkezés, kommunikáció, és kell EGY olyan ember saját magunkon kívül, aki majdnemannyira ismer, mint mi saját magunkat. A házasság meg ennek valahol - az összetartozásnak - a koronája is talán. Persze, lehet, hogy kinek tök fontos, kinek meg nem.
    Így utólag már tudom, hogy rengeteg munkát kell beleinvesztálni, hogy életünk végéig együtt tudjunk élni valakivel. Ha mindent megpróbáltál, vagy megpróbáltatok, és akkor sem lett helyrehozható egy kapcsolat, akkor szabad(na) továbblépni. Nos, a mai világ pont nem ezt hangoztatja, hanem hogy mindent elérhetsz, válts, lépj tovább - és sajnos így is kezdenek élni és viselkedni az emberek. Manapság sokaknak már nem érték az, ami régen az volt, így úgy érzem, a kapcsolat ténye sem, a szeretet-szerelem sem annyira (illanó, múló, van másik...), a házasság meg főleg nem.
    Nekem ilyen gondolatok jutottak eszembe.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Külön örülök neki, hogy írtál. Igen jót írtál.
      Bár szerintem "majdnem annyira ismer, mint mi saját magunkat" igaz lehet, de ennél sokkal jobban fontos az a pozitív visszacsatolás amit felnőtt korban már nem a szüleinktől kapunk (általában), hanem egy olyan embertől akit mi választottunk, és szeretünk. És várjuk, hogy viszont szeressenek.

      Törlés
    2. Igazad van, tehát javítva :) "majdnem annyira ismer, mint mi saját magunkat, és (ennek ellenére, vagy így :D ) szeret." ez a lényeg.

      Törlés