irigység

Végre itt! Ma ketten is megjegyezték hogy hétvégén nem voltam. Valahogy akkor olyan jó együtt. Eszembe sem jut ideülni. Így is olyan hamar eltelik a hétvége.:-(
Pedig már szombaton éreztem le kell írnom a gondolatomat!
Régebben sokszor elfogott az irigység, másnak a háza, kertje, autója iránt. Élete iránt nem, mert azzal mindig meg voltam elégedve. Azután visszanéztem honnan indultunk, gyerekkoromat, rájöttem, jó ez így ahogy van. Lehetne nagyobb kertünk? Lehetne. Lehetne bunkit építeni, kecskét, tyúkot tartani, lehetne konyhakertem, garázs a kocsinak, nagyobb ház, óriási, nagy ablakos nappalival, több fürdőszobával, mosókonyhával, nagy tágas konyhával, amibe besüt a nap rendesen.
DE!!! Nekünk ez van. Szűkösen, de azt gondolom nem nagy szavak, szeretetben élünk. És mikor tolongunk a fürdőben, erre gondolok. Mert mit ér, ha kergetjük egymást a házban és a kertben, de nincs szeretet? Persze nálunk is van mikor felrobbanok a gyerekek viselkedésén, és nem is minden tökéletes. Mert mi is az a TÖKÉLETES? Olyan nincs! De erről már írtam régebben.
Na ez csak a bevezetés volt!:-) Amiről írni szerettem volna, az egy dokumentumfilm volt a Duna tévén szombaton. Gyimes földről mutatott be egy párt. A feleség Szegedről került oda, a férj Turáról. Elejét pont nem láttuk, amit sajnáltam. De népzenét, és néptáncot mentek tanulni oda és ott ragadtak. Majd eltelt 10 év és megkapták a letelepedést oda. És milyen büszke MAGYAROK lettek ott! Büszkék, akik nagyon szép házat építettek, a környező emberekkel olyan jóban lettek mintha oda születtek volna. És a film amiről szólt, az a gyimesi táborról szólt. Ahol fiatalok és idősek zenéltek, táncoltak együtt. A feleség tanárnő volt. A férj egyik szervezője volt a tábornak, határon túlról, tehát Magyarországról is mentek sokan, táncolni zenélni. Olyan jó hangulat volt hogy teljesen átéreztem ezt az együvé tartózást. Pedig én nagyon szégyenlős, nehezen beilleszkedő ember vagyok, de itt simán roptam volna néptáncot, vagy a fa hangomon énekeltem volna a népzenét.:-) Szó legnemesebb értelmében, értéket mentetettek, ahogy tanították nap mint nap a gyerekeket a népzenére, néptáncra egyszerűen nekem irigylésre méltó volt. Pedig mennyire régen éreztem ezt az érzést, irigység...
Mikor vége volt a műsornak, hiányérzetem volt, majd elkezdtem szégyellni magam. Szégyelltem magam, amiatt hogy a nagy anyaországban MAGYAR vagyok. És itt most semmi politikai hovatartozás nincs jelen. Csak az érzés. Míg ők idetekintenek a anyaországra milyen jó nekünk hogy itt lehetünk, én szégyellem magam, és azt érzem, bárcsak ott lehetnék MAGYAR! Nehéz megfogalmazni ezt az érzést ami bennem kavargott. Szeretem a büszke tartásukat, a tájszólásukat, a kitartásukat, az egyszerűségüket, és az összetartozásukat! Jó lenne odatartozni, ezt éreztem.
Míg itt élni??? Mint egy gyökér nélküli fa lennénk, hajlunk erre, hajlunk arra. Mi sem tudjuk mi a jó nekünk...