Álmodozom...

Igen, most kicsit álmodozni fogok! Csak mert olyan jól esik néha!
Elképzelem magam, ahogy kimegyek a kis házunk elé, leülök a lépcsőre, egy bögre finom kávéval. Mellettem az uram pipázik, előttem a kiskutyánk hízeleg. Gyerekek az udvaron futkosnak vagy bunkit építenek. Engem simogat a meleg napocska. Olyan jó érzés....
Közben azon gondolkozom sokat, miért nem fáj itt hagyni mindent? Talán mert érzem hogy jó lenne ott nekünk nagyon, abban a kis őrségi faluban. Pedig nincs közel Szentendréhez!
Elképzelem magam ahogy gyúrom be a tésztát hogy kisüssem a kemencében, ahogy mosolygok állandón és élvezem a napot. Rég nevettem jóízűen, önfeledten, boldogan, nagyon rég. Közben rendben van az életem. Van 15 éve egy csodálatos, igen még egyszer, csodálatos férjem, akinek nagyon sokat köszönhetek, van három édes-ördög gyermekünk;-) ,végül is egy kis saját házrészünk és egy elfogadható életünk. De valljuk be, szenvedünk itt! Pedig mindent megteszünk annak érdekében hogy ne így legyen. Kezdem sokszor azt érezni benne vagyunk a mókuskerékbe és nem szabadulunk. Évek mennek, gyorsan telnek. Néha elmélázom, (atyaúristen tini koromban a 35 évesek már szememben öregek voltak) és tessék most én is 35 éves múltam. Ha most nem változtatunk akkor mikor?
Na de térjünk vissza az álmodozáshoz. Én hiszem hogy ez nem csak egy álom lesz!