Előre szólok, hosszú lesz a mai bejegyzésem, akit nem érdekel, lapozzon!:-)))(de inkább ne!;-)
Tegnap mikor kikapcsoltam a számítógépet, ihlet hiányában, és hogy élvezzem kicsit a csendet még, volt időm összeírni mit vásároljak ma (sikerült nem itthon hagyni:-)), majd éppen fogat mostam mikor elkezdett nyöszörögni Csenge, újabb adag tejcsiért. Én kiszolgáltam, mikor vissza tettem aludni, elkezdtem gondolkodni miről lehetne írni a blogba, és persze vártam az álommanókat. Azon gondolkoztam írhatnék a nagyszüleimről, sokszor eszembe vannak, ilyenkor sajnálom a gyerekeimet nem élhetik azt a varázst meg amit én megéltem gyerekként a nagyszüleimmel.Na mindegy, most nem erről szeretnék írni, majd máskor, hanem eszembe jutott anyukám. Minden nap eszembe jut. 12 éve, hogy nincs közöttünk. Valami olyan mély kapocs van köztem és közte. Nem tudom milyen lenne ha élne még? Sokszor elképzelem...de ugye nincs közöttünk.És akkor mint valami villámcsapás, belémhasított, hogy én is ilyen kapocs vagyok a gyerekeimmel. És ez micsoda súly, micsoda örömteli teher,milyen titokzatos. És nekem négy titok van...és bár tudom 14 éve, hogy anya vagyok,hol jobb, hol kevésbé jó, ez az érzés amit én éreztem tegnap nagyon új volt. Én nem vagyok a szavak embere, nem vagyok nagyon lelkizős. Nagyon is a földön járó, racionális ember vagyok. Zsolti szerint tábornokné.:-) Azért van nekem is lelkem, bizonyám. De azon is elgondolkoztam, hogy erről soha senki nem beszélget. Erről a kapocsról, gyerek és anya közötti kapocsról. Nekem is talán azért jutott eszembe, mert tegnap rajzolni kellett a családról Bencének. Ő egy kirándulásunkat rajzolta le, én a barlangba vagyok Csengével Csenge a babakocsiban, és Bence is ott van a barlangba. Dávid a barlang tetején, (hol máshol:-))) Zsolti, Mesivel, egy padon ül, Zsolti gombát nézeget és pipázik, Mesi, asszem rajzol.Igen, és akkor elkezdtem analizálni a képet. Ugye Bence velem volt a barlangba. Már itt van az első kötödés. Majd Csenge ragaszkodása felém. Hihetetlen anyás. Egyik sem volt ilyen, ennyire. Majd Mesi "nagyon utállak, de hozzád bújhatok?" kamaszsága. És Dávid titokzatossága, akit csak én és apja ismer igazán.
Ezután az "érzés" után elgondolkoztam. Mennyire jó, hogy én ezt ide leírom? Mert milyen jó lenne most egy gőzölgő kávé mellett pletyizni kicsit, olyan lányosan, asszonyosan, anyásan...De nincs kivel ilyen dolgokat megbeszélni, Én is hibás vagyok, nem nyitom ki mindenkinek a lelkemet, az ajtómat. Nincs pletyizés már, csak blog van. Jó, ilyen világot élünk, nyomom a billentyüket, ahelyett hogy BESZÉLNÉNK, beszélgetnénk.Persze ez is valami, nekem ez is nagyon jólesik. Ezért is írom le.:-)
Ha elolvastátok ezt a bejegyzést, és van véleményetek, szívesen veszem:-)) Éreztétek már ezt a kapcsot, a gyerekeitek és magatok között?
Anikó!Milyen érdekes ez!Épp a napokban gondolkodtam ezen, hogy Dóri hiába nem lakik már egyideje velünk, nem telik el nap, hogy ne beszélnénk kétszer-háromszor is.Egy héten kétszer, háromszor találkozunk is.És neki is hiányzunk Ő is keres bennünket, nem csak mi.Ha elolvasod a blogom elejét akkor láthatod, hogy én is így vagyok.
VálaszTörlésKevés embert engedek magamhoz közel, de akiknek megnyílok azokért mindent megteszek.:-)
Hát Anikó tudod kár hogy nem lakunk még közelebb egymáshoz :) Én biztos mennék ilyenkor pletyizni kávé mellett ! Anyuci biztos figyel minket , és örül hogy ilyen anyukák vagyunk ( főleg te :) )Puszi
VálaszTörlésBocsánat, kicsit rohanós az életem mostanában (megint), csak most olvastalak.
VálaszTörlésÉs persze csak ismételni tudom magam, hogy csodállak a gyönyörű családodért, azért, ahogy irányítgatod, terelgeted őket, Tábornokné.:-)
Pletyizni pedig tényleg nagyon jó lenne. Asszonyosan, anyásan, vagy lányosan, kávé, süti mellett. Nemsokára...
Kedves Anikó! Engem nagyon megérintettek a soraid, főleg azért, mert szerintem nem vagy egyedül a gondolataidban és nagy szüksége lenne az embereknek a társasági életre. A régire: beszélgetés, tea, kávé, hímeztek az asszonyok, közösen készültek adventre, hol itt, hol ott jöttek össze. Nem sűrűn, mert akkor elveszítené az alkalom a fényét... Gyűjtsd magad köré azokat, akikkel szívesen meginnál egy kávét, kiöntenéd a szíved. (A számítógép nem pótolja... csak egy gép!) Olvastam egyszer, hogy az ember legnagyobb értéke, hogy tud-e maga körül közösséget teremteni. Ehhez is áldozat kell, mint az anyasághoz, amit naponta meghozunk... Köszönöm az őszinte, szép írásodat! Erika
VálaszTörlésErika, nagyon jó dolgokat írtál. Te is olyan szépen tudod megfogalmazni. Tudom, és értem is amit írsz, de mindig megrettenek ha közelembe engedek valakit. Első mondat, igen, érdekel amit mondasz, a második már az, hogy elmondják mi a saját bánatuk. És utána már nem kérdez rólad. Érted amit írok? De ez nem panaszkodás. Mert ez a blog nekem arra való,hogy kipletyizzem a lelkem.:-) Persze biztos bennem is van a hiba, nem igazán tudom még megfogalmazni mi lehet, de keresem! Komolyan!!!
VálaszTörlésKöszönöm az írásod!
Anikó
Várom a "nemsokát":-))) Bár nekem van egy olyan érzésem, beszélgetni mi nem fogunk, csak a lányaink!:-)))))) De ez így jó!
VálaszTörlésPuszi
Gyakran tapasztalom azt, amiről írsz... ki akarod önteni a szíved, és már hallgatod is a másik gondját-baját. Ez azért van, mert ő ugyanolyan kibeszéletlen, mint Te vagy én vagy a második, vagy a harmadik. Talán kicsit félünk is, ha nagyon kitárulkozunk megégetjük magunkat, talán ott van a félsz bennünk, mi van, ha visszaélnek a bizalmunkkal. Én egyszer elhatároztam, hogy őszintén beszélgetek a nehézségeimről, arról, ami a szívemet nyomja, ami öröm ér és nem érdekel ejtenek-e rajtam sebet. Azért nem, mert az nem az én felelősségem. Isten előtt az annak a sara, aki visszaél a bizalommal. Én viszont nem fogok szorongani és képmutatóskodni, netán összeszedni magamnak a stressztől valami kellemes betegséget! Ez nem azt jelenti, hogy, ami a szívemen az a számon... azt nem igazán kedvelem. De nem rejtem véka alá, ha bánt valami, vagy ha öröm ér. Tudod nekem mi nem megy? Annyit kell tartanom magam protokoll helyzetekben, hogy nem tudok mások előtt sírni. Mindenáron visszatartom és ez bánt egy kicsit. Sokszor még a fejem is megfájdul. Ez az egyetlen helyzet, amikor megrémít, hogy megbámulnak érte...pedig én miért ne sírhatnék. Ha sírnom kell beteszek egy-két szép Sebestyén Márta népdalt és az megadja az utat a megtisztuláshoz... Kicsit hosszú lett, bocsi! Erika
VálaszTörlésPont jót írtál, Erika! Pont úgy ahogy kellett most. És azt is tudom, hogy a másik félnek is ki kell panaszkodni magát, mert ő is ugyanígy van vele mint én. És jó érzés is sokszor tudni, hogy másoknak is ugyan annyi, néha ugyanaz a problémája, öröme, bánata. És én szívesen meg is hallgatom, soha, de soha nem éltem vissza azzal, hogy tudom a bánatát és azon csámcsogjam vagy tovább adjam. Átéltem, sokszor ha nem is tudtam segíteni, meghallgattam. De mégis elmennek mellőlem az emberek. Engem az bánt, hogy mondok valamit, és látom az érdektelenséget. És ezt olyan sokszor érzem, éreztem. Fáj, de tovább lépek.Magamba fordulok, és azt érzem, igen, talán senkit nem érdekel, amit mondani szeretnék. És ez nem egy emberről szól, mostanában, évek alatt nagyon sok ember volt így mellettem, ezért is gondolom, bennem is van a hiba.
VálaszTörlésMegértelek a sírással, én is szégyellem magam, ha néha kiborulok a családban. Neked meg még rosszabb, hogy tartanod kell magad a protokoll miatt! De az a jó, hogy téged Sebestyén Márta csodálatos hangja megnyugtat, van kötödésed...ez nagyon kell!
Ja, eszembe jutott éjjel:-), hogy igazad van, itt ülni a gép mellett mikor ez csak egy gép....de, a gép mögött is emberek vannak. És látod, micsoda emberek! Köszönöm!!!