Tényleg?

Komolyan? -nézek lassan fel, és meglepődök, hogy pont a szemembe néz, és látom nem tágít onnan. Furcsa érzés. Nem kezd el matatni a táskájában, vagy nem nevel gyereket közben, és a mobilja sem szólal meg közben, és a legfontosabb, éppen akkor, mikor megkérdezte, nem a saját problémáját kezdi mondani. Érdeklődik, nem rólunk, hanem RÓLAM? Komolyan??? Csak rólam? Hát igen, régen volt (nem is tudok visszaemlékezni, mikor kérdezték meg utoljára, úgy őszintén)mikor valaki őszintén érdeklődött utánam. Persze erről én is tehetek...sokan vagyunk a családban, ugye egyből mindenki a gyerekeket kérdezi. És ez így is van jól...egy darabig. Majd jön  mardosó érzés, én már soha nem vagyok ÉN? Mert mikor már egyre önállóbbak lesznek a gyerekek, és van két perced magadra, jön a hiány érzet. Persze mellett meg magam alakítottam így, mit mondasz Te, ha megkérdezik, hogy vagy? Vagytok?  -Jól, köszi! És ha esetleg van, akit tényleg érdekel, tovább kérdez? Akkor lehet elmondod, ami a szívedet nyomja.
Én sajnos már egy ösztönös-jól vagyunk, köszi- mondattal kezdek, és zárok. Mert úgy hiszem, nem érdekel senkit a bajom, a problémám. Ketten Zsoltival egymásra nézünk, mindent tudunk, vagy a reggeli kávé mellett mindent megbeszélünk, és ezen kívül? Itt a blog, leírok sok mindent, de nem MINDENT! És ez így van jól, aztán valaki vagy elolvassa, vagy nem. Hál istennek, van aki vissza reagál rá, annak mindig nagyon, nagyon örülök. De tudjátok, az az érzés, mikor látod a másikat, hogy tényleg érdeklődik, hogy látod a szemét...esetleg ölelését. Ami őszinte, máztól mentes........