Csak úgy...:-)

Kamaszoknál az a baj, hogy ha kérdezed az a baj, ha nem, az a baj, ha foglalkozol vele az a baj, ha nem, az! Tehát a lényeg sose csinálod jól! Na ez frusztrált eddig, ki is használta a kamasz!
De a napokban tök jól érzem magam. Mert rájöttem, nem nekem kell élnem, az Ő életét! Neki is kell csalódnia, van éppen nem, neki is kell, megtapasztalnia, hogy jó, vagy rossz. Legfőképpen rájöttem, nem én vagyok, még egy kicsit sem! Szöges ellentéte mint én vagyok, de hát ez így van, nem? Legfőképpen kamaszkorban nem szeretnénk csöppet sem a szüleinkre hasonlítani. És majd, ha annyi idős lesz mint én, talán akkor elfogad, és eszébe jut, hogy csak jót akartam..akkor majd még talán élek, és el tudja mondani, ha nem, akkor majd erősen gondol rá, mert mén is csak gondolni tudok rá, elmondani már nem tudom anyukámnak.
Különben nálunk Kamaszlánnyal sokkal nehezebb, mint a Kamaszfiúval. A Lány, elbújik, nem őszinte, csak magával foglalkozik, neki mi a jó...a Fiú, meg hangos erős, ott van, segít, de ha heppje van, akkor olyan erő van benne, hogy maga is megretten tőle...de jobban kezelhetőbb a helyzet.
Nos, a napokban, rájöttem, nem rágódom a nehézségeken. Csinálom, ahogy tudom, pihenek, ahogy tudok, élvezem ahogy, tudom...ezt már nem csak mantrázom, hanem így is teszem.
Ma ünnepeljük Mesi szülinapját. Amúgy holnap lesz, de ma jönnek anyósomék, sógornőmék köszönteni Mesit. ( ott is duzzogás van egy ideje) Felvesszük a legjobb mosolyunkat, és megcsináljuk. Mert ilyenkor felülírja a sérelmeket az anyai szív, és csak odakoncentrál a Kamaszlányra. Süti party lesz, csináltam az ünnepelt kérésére túró rúdi tortát. Lisztérzékeny unokatesónak piskótát, amit megkentem csoki krémmel, és citrom szeletet. Három lapos, és megkenem citromos, vanilíás krémmel, és egy éjjel hagyjuk puhulni. Pogit anyósom süt.
Tehát a nagy tanulság bennem, hogy a saját életet éljük, ne a gyerekünkét, ha nem fogadja meg a tanácsodat, akkor sincs semmi baj, neki is meg kell tanulnia, az ÉLETET. Majd tanul belőle, vagy nem, az ő dolga.

Tegnap lemegyünk a patakra hárman sétálni, Csenge, én és Zsolti, meg persze Tégla kutyus. Míg mi fogjuk Csenge kezét röptetjük..stb...egy apuka ott van két gyerekkel. Gyerekek jól eljátszanak. Majd arra leszek figyelmes, apuka állandóan a telefont nyomkodja...testben ott volt a gyerekeivel, lélekben nem. Ez zavar engem is de nagyon. Mesi, de mostanában Dávid is, csak a telefonnak él. a legjobban az zavar, mikor este beülnek a nappaliba, és világít a fejük..kérem ne nyomkodják, mikor itt vannak, nem fogadják meg amit kérek. Szólunk hozzájuk, nem is figyelnek, testük itt van, de a lelkük....Napokban, elvettem Mesi telefonját, mert megint "übercukin" viselkedett, és akkor olyan jó volt...visszakaptam pár órát a régi Mesit. De, ahogy visszakönyörgi a telefont...vége.:-(
Most komolyan a világon semmi egyéb fontos dolog nincsen, mint ezeket a kütyüket újra, és újra fejleszteni????? Utálom! Hogy a csudába tudtam kamasz lenni, telefon vagy számítógép nélkül???