Én

Kicsit bele mentem mostanában, a saját önmarcangolásba. És ezt úgy vezettem le magamba, hogy másokat kritizáltam, folyamatosan. Tegnap itt voltak Nővéremék, Kata babával, akinek ma van a 1 éves szülinapja, Isten élesse itt is!:-) Szóval volt egy mondata Krisztinek, ami helyre rázott mindent. Panaszkodtam anyósomékra valamit...Kriszti meg csak ennyit mondott; -mindenkinek megvan a maga baja. És milyen igaz, mindenkinek a saját baja, a legnagyobb. Ha azt is látom, nem olyan nagy baj, neki igen. És akkor elgondolkoztam rajta, nem másoknak a bajával kellene foglalkoznom, persze meghallgatom, mint eddig is és figyelek a problémára, ha tudok segítek is.De  meg kell élnem a mi, mindennapjainkat. Döbbenetes volt olvasnom a minap, Mesi bejegyzését, mennyire hiányzik neki egy igazi barát. És bár az én véleményem, még sokat kell neki csiszolódni, hogy igaz barátja legyen, de nagyon bízok benne sikerülni fog! És amin megdöbbentem? Mert ugyanaznap, nekem is hasonló érzésem volt. Vannak barátok körülöttem, van ki közelebb áll hozzám, van ki kevésbé. De nagy űr van emiatt bennem. Már lassan 38 éve. Nem volt soha igazi barátom, aki ismer, kívül belül, akihez lehet mindig szaladni..Biztos túl sokat várok, meg már ennyi idősen nem is lehet olyan barátja az embernek mint kamaszkorában, bár azért van olyan barátnőm akihez gyerekkorunkba sok élmény fűződött.:-))És a mai napig jóban vagyunk, a férjeink is nagyon kedvelik egymást! Tehát már cáfolom az előző mondatomat, volt azért barátom, és van is, ha a  távolság nagyon nagy közöttünk, bár küzdünk ellene:-)!
Ha már ilyen nagyon lelkizősre vettem a figurát, bár teljesen könnyed bejegyzést szerettem volna,;-) nagyon sajnálom, hogy az saját, énképem nem annyira alakult, ki. Arra gondolok, hogy bár sok dolog foglakoztat belül, kifelé mindig egyben gondolkodom a családommal. És nem teher nekem, ha a gyereknek veszek egy színes ceruzát, vagy Mesinek valami, szépségcuccot, olyan mintha magamnak vennék. Annyira tudok neki örülni.
20-21 évesen ismerkedtem meg Zsoltival. Nagyon hamar összeköltöztünk, egy év múlva eljegyzés volt, 2 és fél év után esküvő. 23 évesen már asszony voltam. Tehát én nem éltem soha külön, egyedül. Mikor otthon voltam még akkor is elég nagy családról kellett gondoskodnom, és én nagyon szerettem. Mindig azt játszottam képzeletben, várom haza a férjem, a saját családommal, meg sok gyerekünk van. És teljesült...tehát nem vagyok elégedetlen, sőt...:-) De erre vezetem vissza, hogy soha nem magammal foglalkoztam. Ez nekem így volt jó. DE a mai élet nagyon "énközpontú", tanulom, mikor kapok egy "pofont" az élettől, magamra figyelek, egyre jobban sikerül, de nem szeretnék megváltozni, nekem a család az első.

És miután tegnap megértettem a dolgokat, így ma teljesen más fényben látom a dolgokat! Sokkal derűsebben, sokkal kiegyensúlyozottabban(hű de hosszú szó!:-O) Sokkal elfogadóbban.
Jön a hétvége, végre együtt leszünk, jó lesz.:-)